Március 15-re emlékeztünk

bataszek 2016.03.16, 10:24

Az 1848-49-es Magyar Forradalom és Szabadságharcra emlékeztünk március 15-én. Az ünnepség a művelődési házban kezdődött a Cikádor Általános Iskola 6.c osztályának műsorával, melyet Pestiné Kunos Boglárka tanárnő állított színpadra. Utána Kemény Lajos, a Közművelődési, Oktatási, Ifjúsági és Sport Bizottság elnöke mondta el ünnepi gondolatait. A megemlékezés koszorúzással ért véget az 1848-as Emlékműnél, ahol önkormányzataink, intézményeink, pártjaink, valamint egyesületeink vezetői, képviselői helyezték el a megemlékezés virágait.

DB

Ünnepi szónokunk gondolatai az alábbiak voltak:

Tisztelt Ünneplők, Kedves Bátaszékiek!

Nincs a Földön olyan magyar ember – éljen akár Magyarországon, akár távoli kontinenseken -, akinek március „idusa” ne dobogtatná meg a szívét, ne tolulnának fel benne hazafias érzések-gondolatok nyomán történelmi nevek, helyek és események a mai napon. Ha éppen nem vesz részt ünnepi nagygyűlésen, koszorúzáson, mert munkája, egészsége, vagy lakhelye egy idegen országban nem teszi ezt lehetővé, akkor is egy belső hang hallatja a Kossuth nótát, vagy Petőfi Sándor Talpra magyarját.

Vajon miért?

Gutta cavat lapidem …… non vi, sed saepe cadendo.

Hangzik a latin mondás:

Az esőcsepp kivájja a követ, (de) nem erővel, hanem gyakori eséssel.

Hiszen gyermekként évente mindenkinek volt alkalma hallani, mondani, énekelni már óvodás, kisiskolás korától, s talán a szülői háztól is kapott megerősítést épülő hazafias érzéseihez. Oly sokszor hallhatta, tanulhatta iskolatársaival egyetemben, hogy felépülhetett benne a hazafias versek és dalok révén az ünnep és a haza elválaszthatatlan kapcsolata. Mindezek, mint sok-sok kis esőcsepp vájták ki e csodálatos érzés életre szóló folyómedrét.

Azért van mindnyájunknak egyéni kötődése nemzeti ünnepeinkhez, mert ez a kötődés függ családi hagyományainktól, iskolai tanulmányoktól, szerzett élmények nyomán kialakult meggyőződéseinktől.

Az 1848-as forradalom és szabadságharc történelmi eseményei, megelőző és máig tartó irodalmi, kulturális hagyományai – és nem utolsó sorban az azóta eltelt 168 év – olyan történelmi távlatot jelentenek, amely minden magyar ünnep közül kiemeli, sőt - meggyőződésem szerint - a többi ünnep fölé emeli március 15-ét. A magyarság nemzeti ünnepei közt természetesen nem lehet és nem illik hierarchiát keresni vagy teremteni, hiszen a világtörténelem és benne a magyarság történelme alkotta valamennyit. A honfoglalás óta eltelt 11 évszázad történései, megmérettek a nemzeti emlékezetben és kulturális hagyományai dalaival, verseivel felerősítettek eseményeket, míg másokat hagytak elhalványulni. Az előbbiek a nép gyakran emlegetett népi hagyományává váltak, amelyeket továbbörökített a következő nemzedékeknek. Nem véletlen, hogy a 19. század közepének e nagy történelmi fordulója a 20 század számtalan progresszív kezdeményezésének, forradalmi, vagy forradalmat megelőző eseményének volt a forrása.

Ilyen volt például a népi írók összefogásából szerveződő Márciusi Front az 1930-as évek végén a demokratikus átalakulásért; vagy az értelmiségi mozgalomként 1955-ben indult Petőfi Kör a kommunista diktatúra idején.

A magyarság kötődését március 15-höz mi sem jelzi jobban, mint az hogy Nagy Imre 1956.október 28-i rádióbeszédében – miközben nemzeti demokratikus mozgalomnak nyilvánította az eseményeket, bejelentette március 15-e visszaállítását nemzeti ünneppé, illetve a nemzeti jelképek közé visszaemelte a Kossuth-címert. A kommunista diktatúra elleni felkelés egyik nagy eredménye-vívmánya volt ez a döntés. Aki 48-at intézkedéseivel korlátozza az bukásra van ítélve, s aki azt visszahelyezi a jogaiba: az megdicsőül csak ez által.

Talán nem maradok egyedül a véleményemmel, ha azt mondom, ez az ünnep azon kevés értékek közé tartozik, amely nem osztja meg a magyarságot.

Pedig voltak, és talán lesznek is erre próbálkozások.

„Ez az ünnep a miénk!” – hangzott és hangzik gyakran – a fennköltnek szánt szónoklatokból oly módon, hogy a hallgató hihesse: a „mi” közé ő is tartozik, vagyis mindnyájan. S csak később veszi észre: a „mi” közé tartozáshoz Kossuth vagy Széchenyi közül kell választania, ha Klapka vagy Bem apó dicső tetteit idézi, Görgeyt kell megtagadnia.  Az eltelt 168 évben tetten érhetők a kisajátítási szándékok. Ordas eszmék sokszor tűzték magukra 48 ideáit dekoráció gyanánt, remélve hogy az majd elfedi csalárd szándékaikat. Korosztályom iskolásként megélhette, hogy bár március 15-e az 56-os forradalom leverése után nem maradhatott munkaszüneti nappal megtisztelt nemzeti ünnep, de a rendszerváltozásig létező három T-vel jellemzett kultúrpolitika (tiltott – tűrt vagy támogatott) kategóriái közül megmaradhatott a „tűrt” kategóriában. Ennek ékes példája volt az ifjúságnak kitalált „Forradalmi Ifjúsági Napok” ünnepkör, amely egy kalap alá vette március 15-ét az 1919. március 21-i Tanácsköztársasággal és a Magyarországon 1945. április 4-én befejeződő II. világháború végét jelentő szovjet megszállással. Az 1848-as forradalom és szabadságharc megünneplése nem emelte a másik kettő méltóságát vele megegyező szintre.

Mindezekért, amikor március 15-e rendkívüliségét vallom, akkor a „mi ünnepünk” szófordulat helyett szívesebben használom azt, hogy az: „én ünnepem”. Nem kizárva ebből senkit, aki hasonlóképpen a magáénak vallja.

Az egyéni kötődés, amelyről már szóltam nekem nagyon fontos. Fontosak azok az emlékek, amelyeket a Nagysallóból – a szabadságharc emblematikus településéről - származó nagyszüleim visszaemlékezéseiből őriztem meg: hogyan ünnepelték az 1849. április 19-i győztes nagysallói csata évfordulóit gyermekkorukban – a Trianon előtt. Hogyan ünnepelték a Felvidék visszacsatolását követően 1938 után. Mindezt azzal erősítem-táplálom, hogy ha tehetem, évente a helyszínen részt veszek a maroknyi megmaradt magyarság visszatérő megemlékezésein.

Iskolai hazafias neveltetésemért köszönet illeti minden tanítómat, tanáromat. Még ma is hallom az egykori II. számú Általános Iskola – ma a gimnázium épülete udvarán szólni az énekkar előadásában a Himnuszt és a Szózatot, vagy ami bizonyára egyedi volt: az iskola szerény technikai eszközeinek feltétele közepette – egy Szuprafon lemezjátszóról Simándi József előadásában a Hazám, hazám áriát Erkel Ferenc Bánk bánjából. Nem volt olyan iskolai ünnepély, hogy ez a dal ne hangzott volna el. Az akkori tanítóink is jól tudták hogyan kell egy kisiskolásban felépíteni az érzelmi kötődést a nemzeti ünnep és hazája iránt.

1848-ról és kései hatásairól kialakult meggyőződésem inkább hasonlít a magyar néplélekre oly jellemző fájdalmas, aggódó, a hazát féltő beállítódáshoz, semmint a forradalmi hevületet tápláló „lánglelkűséghez”.

Talán ezért is áll közel hozzám Arany János A szájasok című négysoros verse:

"Sokan szeretik a hazát:
De gyűlölik minden fiát,
Ha népszerű alkalmakon
Oly nagyot, mint ők, nem kiált."

A március 15-i nemzeti ünnepre az eltelt 168 év összehordott a nagy és hős elődök dicsőítésére sok méltó virágot, de az ünnepek más hordaléka gyakran eltakarta tetteik nagyságát. Ez az érzés nemcsak korunk jellemzője, de Babits Mihály majd 100 évvel ezelőtt – máig érvényesen – megfogalmazta Petőfire emlékezve:

„Ki ünnepli ŐsT ma, mikor a vágy, a gond
messze az Övétől, mint sastól a vakond
avagy gyáván bújik,
s a bilincses ajak rab szavakat hadar?
Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal
​hozza koszorúit.”

1848-t most is ugyanaz a veszély fenyegeti: ha a „mi ünnepünkből” nem tud mindenkiben az „én ünnepemmé” válni.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Képek