Pedagógusainkat köszöntöttük

bataszek 2016.06.05, 07:43

Június 3-án került sor az idei Városi Pedagógusnapra, melynek a művelődési ház adott otthont. A Cikádor Általános Iskola, Gimnázium és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény Tánctagozata A tánc nyelvén című táncjátékával tette emlékezetessé ezt a napot, melyet vastapssal hálált meg a közönség.

Műsoruk után Kemény Lajos, a Közművelődési, Oktatási, Ifjúsági és Sport Bizottság elnöke köszöntötte a résztvevőket és dr. Bozsolik Róbert polgármesterrel közösen adta át a jubileumi diplomákat. Schultz Györgyné Gyémánt oklevelét, Tóth Béláné pedig Arany oklevelét vehette át. Schőn Mártát is köszöntötték, aki szintén Arany oklevelet kap szeptemberben. Ezután a nyugdíjba vonuló pedagógusok munkáját köszönte meg polgármester úr egy-egy emléklappal: Gáborné Papp Aranka, Kisné Alföldi Zsófia, Horváthné Köhl Klára, Szentesné Hoffmann Mária, Kemény Lajos, Krammer Ádám.

DB

Kemény Lajos elhangzott beszéde:

Tisztelt Óvónők, Dajkák, Tanítók, Tanárok!

Kedves Kollégák!

Bár a mai ünnep neve hivatalosan: pedagógusnap – nem nagyon szeretve ezt a szót – inkább a tételes megszólítást választottam. Az ünnep névadóját idegen hangzása, összemosó, általánosító jelentése miatt nem kedvelem, s azért sem, mert eddigi szakmai életemben olyan sok – vegyesen pozitív és negatív – érzelem kapcsolódott hozzá, hogy azok dzsungelében – félek – eltévednék.

Korábban többnyire a szemközti széksorokban ültem, hallgatva a köszöntőket, ezért egy kissé bizonytalanul kezdem összeszedni ünnepi gondolataimat:

Kívülről tekintsek-e az ünnepnapra, édeskés, romantikus szófordulatokkal, vagy a belső kínok és kételyek hangján, a tanév 174. tanítási napján, az egymásra rétegzett fáradtság hangján?

Végül úgy döntöttem, hogy mindkettőn. Mert a szakmánkat mindkettő jellemzi. Csupán az arányokban vannak különbségek: akár az óvodához, iskolához való közelség jellemzi az értékelőt (maga is pedagógus, vagy a házastársa az), akár az életkora – benne a pályán eltöltött évek száma.

Természetesen a szakmához való közelségem kiérződik a mondandómból, amikor az előbbi arányokat magamhoz igazítom. Jelenünkben eljutottunk oda, hogy a Móricz Zsigmond által, és az ő korában emlegetett: olajos-padlós, petróleum-lámpás, vaskályhás iskola megszűnt a csoda lenni a gyerekek és a szülők számára, ezért a korábban említett arányok jócskán eltolódtak – a romantikus iskolakép kárára. A még gyermekként általam is megélt ünnepi óvoda- és iskolakép óvodásai, tanulói egyik kezükkel az anyukák kezét, másik kezükkel egy virágcsokrot szorongatva, fehér ingben, blúzban – a lányok masnival a hajukban ballagnak, - az utcák megtelnek ilyen igyekvő családokkal. A gyerekek műsorát ünnepi öltözetű és hangulatú – gyermekükre büszke – szülők hallgatják, akik az iskolai ünnep rendje szerint a szereplőkkel, óvónőkkel, tanítókkal együtt éneklik a Himnuszt, Szózatot.

Ha az ilyen képhez szokott elődeink, vagy volt pályatársaink feltámadnának, ugyancsak elcsodálkoznának egy-egy tanítási nap reggeli forgatagán, vagy egy tanévnyitón, ballagási ünnepségen. Reggel – ma is - az iskola előtt a gyerekeket az iskolába szállító autók hosszú sora foglalja el az utcát, nemcsak hosszában, de egyre gyakrabban keresztben is. Sok kisgyerek táskáját szüleik hozzák, esetenként az osztályteremben az asztalra kikészítik az órához szükséges felszereléseket. A tanítás vége előtt sokszor már fél órával a bejáratban, a feljáró lépcsőin várják gyerekeiket, hogy autóval hazavihessék őket. Jó, szerető szülőként igyekeznek a fizikai terhektől megóvni gyermekeiket, sajnos elvéve előlük azt nevelési lehetőséget is, hogy a mindennapi élet az embertől – persze a kisgyermekre életkorával arányosan – terheket rak, amelyhez hozzá kell szoknunk.

Az iskolai ünnepségeknek már nem része, hogy a közönség együtt énekelje a Himnuszt. Az utolsó sorokban inkább az ünnep adta kényszerű időtöltés miatt beszélgetnek, dohányoznak a kísérők, míg az első sorokban a jobb fotópozíciókért folyik a harc.

Igazán csak ezt a két jelenségcsoportot választottam ki, amellyel érzékeltetni szerettem volna, hogyan távolodik egymástól az iskola és a társadalom értékrendje.

Ebben a távolodó értékrendben élünk és dolgozunk mindnyájan: óvónők, dajkák, tanítók, tanárok. Egyre gyakrabban valamiféle tudathasadásos állapotban, amikor szakmai szerepünkben – többnyire egymás közt, vagy családi körben – például szóvá tesszük         a gyerekek óraközi (óra alatti?) mobiltelefon használatát – beletörődve abba a hamis szülői indoklásba, hogy a gyerekemnek bármikor szüksége lehet a segítségemre, ezért szükséges, hogy legyen telefonja – majd magunknak ellentmondva szülői szerepünkben, amikor a saját gyerekünk érdekében neki is veszünk telefont, nehogy kisebbrendűnek érezze magát saját kortársközösségében. Ez a jelenség csak egy a belső konfliktusaink közül és bizonyára mindenki sorolni tudná saját tapasztalatait.

Természetesen, ha racionálisan gondolkodunk, akkor – most már a kívülálló hangján – megkérdezhetjük: miért kell ez az intellektuális nyafogás? Mi a dolgunk? Nevelni, tanítani a ránk bízott gyermekeket-tanulókat a szakma szabályai alapján. Hogy ennek kimenete, eredménye jó érzéssel, elégedettséggel tölt-e el bennünket, azzal igazán csak mi foglalkozunk. A pedagógus pályát mi választottuk, akár jól ismertük annak nehézségeit, akár világmegváltó ethosszal vágtunk neki. Generációmnak és elődeimnek volt még egy olyan motivációja, amellyel úgy gondoltuk (gondolták), hogy a társadalmi felemelkedés – és a vele együtt járó tisztelet és közmegbecsülés - velejárója ennek. Ez a hitem (illúzióm?) részlegesen, még ma is megvan. Hosszú vezetői beosztásom során volt egy pillanat, amikor ez is megingott:

Álláskereső kolléga kérdésére egy adott pillanatban azt válaszoltam, hogy napközis munkakört tudok neki felajánlani. Mire az ő válasza az volt: „Hát, ...az is egy munka.”

Igen. A szó jogi értelmében, a társadalombiztosítási szabályok értelmében, a tantárgyfelosztás, az órarend értelmében az is egy munka. A gyermekkel való foglalkozás értelmében – legyen az simulékony-eminens, okos, de érdes stílusú, arrogáns, szorgalmas, lusta; és még ezernyi közhasználatú jelzővel felruházott, vagy egyszerűen csak ő, Kovács Pistike – mégis csak hivatás.

A jelenünk másik sajátossága az oktatást érő sok változás, amelynek okát nem mindig értjük, saját szempontjaink szerint értékeljük, kritizáljuk.

Zeke Lajos rektor úr az alsónyéki iskola igazgatója volt a 30-as években. A fenti helyzet magyarázatául szolgáló példázat az ő pályájához kapcsolódik. Az elemi népiskola fenntartója akkor az alsónyéki egyházközség vezetősége, a presbitérium volt. Egy alkalommal a tanító úr kérte, hogy az iskolapadokat ki kellene cserélni, mert olyan állapotban vannak, hogy már alkalmatlanok a használatra. A fenntartó presbitérium elutasította a kérést. A rektor úr egy következő tanévben, vagy még több alkalommal is megismételte a kérést. A presbitérium válasza a sürgetésre a következő volt:

  • „Ha a szógának nem tetszik, akkor a szóga elmehet!”

Véletlen, vagy talán nem is véletlen, hogy a záró példám is erről a tanító családról szól.

Zeke Lajosné tanító, aki Zeke Lajos rektor úr felesége volt, amikor egy rádióriportban kérdezték tőle a falusi tanítónő életének legfontosabb értékeit, a következő történettel illusztrálta a pályáját:

„Tudja, én sok pusztai gyereket tanítottam, akik több kilométerről jöttek az iskolába – függetlenül az időjárástól – gyalog. Egy ilyen pusztai kisgyerek jött egy alkalommal a kezében egy szép nagy körtével.

  • Rektorné Asszony! Ezt magának hoztam. De hosszú volt az út, szomjas voltam és beleharaptam. – mondta és odanyújtotta a megkezdett gyümölcsöt.”

Ez a körte a mi pályánk jelképe is. Aki adja, a tökéletesség vágyával kívánja odaadni:

  • „Tessék! Én ilyen vagyok, szívesen nyújtom oda magamat, fogadjon el.”

S aki kapja, a tökéletesség illúziójával várja, de a tökéletességet szinte soha nem kapja meg.

Kedves Kollégák!

A tanítványok, a közösségek, így Bátaszék Város nevében fogadjátok, fogadják azt a köszönetet, amelyet most képletesen az előbb emlegetett gyümölcsként nyújtok át mindenkinek. Köszönet a munkáért, a türelemért, az áldozatért, amit tesznek, amit tenniük kell.

Kedves Kollégák!

A pedagógus nap bátaszéki ünnepségei során korábban nem volt gyakorlat, hogy arany, gyémánt, vasdiplomás pedagógusok a volt munkahelyükön, vagy egy város pedagógusnapi ünnepségén vegyék át jubileumi diplomáikat.

Örömünkre szolgál, hogy az idén három volt kollégánk is azt kérte, hogy itt vehesse át jubileumi diplomáját.

A pályájuk egyenkénti ismertetése előtt engedjék meg, hogy közös méltatást fogalmazzak pályájukat illetően.

Legfiatalabb kollégáink, ha a rendszerváltozás után születtek, tanulmányaik alatt nem találkozhattak a jubilálókkal.

Azt az időszakot, amelyben az ünnepeltek pedagógusi pályájukat Bátaszéken megkezdték, városunk oktatásügye, nevelésügye hőskorának nevezhetnénk. Ahogy a közgazdászok nevezik, ez volt az óvodáztatás, iskoláztatás extenzív időszaka, amikor a folyton növekvő gyereklétszám miatt több óvodára, nagyobb iskolákra volt szükség. Amikor a parasztház istállójából is csoportszobát hoztak létre, amikor a Helle-ház, Galli-épület (vannak akiknek már nem mond semmit ez a két elnevezés), Tűzoltó szertár is tanteremül szolgált.

Pályájukat, szakmai küzdelmeiket éppúgy jellemezte a rektorné asszony megkezdett körtéje, mint a ma még aktív óvónői, dajkai, tanítói, tanári hivatást folytatókét.

Boldog vagyok, hogy mindhármukkal együtt dolgozhattam, munkájuk példát jelentett a számomra és minden velük együtt dolgozó számára.

Schultz Györgyné tanító – gyémántdiplomás

A dombóvári tanítóképzőben végzett 1955-ben. A pályáját a medinai általános iskolában kezdte, majd Alsótengelicen folytatta. Mindkét helyen összevont osztályokat tanított. Az utóbbi helyen, majd 1957-től szülőfalujában, Kölesden felső tagozatosokat is tanított.

1957-ben került Bátaszékre, miután férjhez ment. Itt a fiú- és leányiskolában is tanított, valamint az ezekből létrejött összevont intézményben is 1990-ig, nyugdíjba vonulásáig. Juci néni sok bátaszéki kisdiákot tanított meg az írás-olvasás, számolás alapjaira, alapozta meg jövőbeni tudásának épületét.

Tóth Béláné kémia, mezőgazdasági ismeretek és gyakorlatok szakos tanár – aranydiplomás

Pályáját képesítés nélküli óvónőként kezdte az érettségi után, Bátán. 1963-tól Felsőnánán dolgozott, miközben levelezőn végezte főiskolai tanulmányait. Az egyik szakját 1966-ban, a másikat 1969-ben szerezte meg. Felsőnána után két évig Mórágyon tanított, majd 1972-ben került Bátaszékre. Nyugdíjazásáig a mi iskolánkban volt gyermekvédelmi felelős és minden tanévben osztályfőnök.

Munkájának szimbóluma volt a gyakorlókert, a nyári gyakorlókerti munka irányítása, és ami ezzel együtt járt, a terményeket (salátát, zöldhagymát) árusító gyerekek, akiket a közeli munkahelyek, hivatalok nődolgozói már nagyon vártak, mert nem kellett a piacra menniük.

Talán azt is elárulhatom, hogy a kémiára való tekintettel a pályája vége felé a gyerekek egymás közt Klór Anyónak nevezték.

Schőn Márta óvónő – aranydiplomás

Az érettségije után 1963-ban képesítés nélküli óvónőként kezdett dolgozni az I. számú óvodában (akkori nevén: a Mayer Nándor óvodában). A kecskeméti óvónőképzőben szerzett diplomát 1966-ban. Továbbra is Bátaszéken folytatta pályáját, amelyben 1983 és 1986 között tagóvoda vezető lett. Ezt követően szekszárdi járási óvodai szakfelügyelő volt. Óvónői pályájában kiemelkedő szerepet kapott az esztétikai, vizuális nevelés. A szakfelügyeleti feladatai is erről a területről szóltak. Óvodai és iskolai bábcsoportot vezetett bátaszéki évei alatt.

1990-ben Bajára került, ahol a főiskolán szakvezetői feladatokat látott el, illetve óraadóként szakmódszertani órákat is tartott. 2000-ben lett nyugdíjas, befejezve aktív óvónői pályafutását.

Közös munkánkban erre az aktív fogalomra emlékszem a leginkább, amely aktív szó itt most nem a nyugállományú ellenpéldája, hanem az átlagot meghaladó aktivitást takarja.

 

 

Képek