„Sötét enyészet néma éjjelében
Temetve fekszik a hajdan kora;
A bajnok alszik a föld mély ölében,
Ki tudja merre hamvad hült pora?
Sírjára, mert nem tudja senki hol van,
Nem hull a bánat könnye szent titokban.
Csak a süvöltő vésznek orgonája
Zúg el fölöttük néha sírdalul;
Vagy a Regének tünde szép nymphája
Szakaszt virágot sírjok hantirul.
Melyből susogva csergedő pataknál
Füzért kötözget méla holdvilágnál. –„
Tisztelt Emlékezők!
Garay János 1846-ban papírra vetett gondolatai sejlettek fel bennem, amikor nekiálltam megírni a doni katasztrófa emléknapjára szánt fogalmazásomat. Emlékezni szerettem volna, és egyben felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy számos alkalommal értelmetlen veszteség ért bennünket a múltban. Olyan kár, amelyet sokszor elkerülhettünk volna, olyan kár, amelyikből gyakran tanulhattunk volna, olyan kár, amelyik jóra formálhatta volna az életünket, amelyikből tanulva más történelemszemlélettel közelítenénk az életünk fontos eseményeihez és döntéseihez, olyan kár, amelyiknek meg sem szabadott volna történnie.
Gyakran mondjuk magunkban, hogy „késő bánat ebgondolat”. De vajon biztos helyesen gondolkodunk? Az utólagos megbánás tényleg semmit sem ér? Ez részben igaz, hiszen a második magyar hadsereg 1942-43-as küzdelme a Szovjetunió-beli Don folyó partján mindörökre a történelmünk része marad. Az esemény körülményeinek és részleteinek az ismerete – különösen a katasztrófa évfordulóján – főhajtás a katonák (és a ritkán említett munkaszolgálatosok) előtt, akik a rájuk rótt kényszerű kötelességük teljesítése közben estek el a Voronyezs környékén fekvő, távoli, jéghideg, havas tájakon. A megtörténtet feloldani nem lehet. Kiindulni viszont lehet belőle, és a történéseken mindenképpen érdemes elgondolkodni.
A doni katasztrófában elveszett mintegy 100-120 ezer ember. Az elesettek és fogságba kerültek pontos számát megállapítani nem lehet, azonban a szovjet csapatok harcmódja miatt a foglyok száma aránylag csekély volt, és ezek nagy részének a sorsáról sem sokat tudunk. A nacionalista ideológia oltárán tízezreket, százezreket áldoztunk fel a II. világháború legrettenetesebb felvonásában. Még egyszer felteszem a kérdést: Az utólagos megbánás tényleg semmit sem ér? Legyünk magunkkal őszinték! Ha nincs Don-kanyar, akkor az elmúlt évtizedekben 4-500 ezerrel több ember élt volna ebben az országban (a leszármazottakról nem is beszélve)… Ha ezek a férfiak hazatértek volna mind, jobb esetben el sem mentek volna, akkor a január 12-i eseménynaptár szegényesebb lenne ugyan, sőt talán szomorúságtól és sopánkodástól mentes, de a szívünk reményteljesebben dobbanhatna, és a lelkünk akár a szöveg elején megidézett költő bordalától fűtve szárnyalhatna. Késő bánat…
Ugyanakkor intés megint, hogy legyünk őszinték magunkhoz, mert úgy érdemes élni. Ha felidézzük a doni katasztrófát, akkor emlékezzünk meg azokról az eseményekről is, amelyeknek szintén nem szabadott volna beleíródnia az eseménynaptárba: A kassai bombatámadás az akkor Magyarországhoz tartozó Kassát ért, máig nem tisztázott légitámadás volt 1941. június 26-án, amelyik jelentős károkat okozott emberéletben és a város épületeiben egyaránt. Az esemény szolgáltatott okot Magyarország Szovjetunióval szembeni hadba lépésére, ugyanakkor a modern kori történelem egyik jelentős rejtélye, mivel a támadó repülőgépek típusát és hovatartozását mind a mai napig nem sikerült kétséget kizáróan megállapítani. Lehet rajta gondolkodni. Mint ahogy azon is, hogy 1942 januárjában egy eredetileg a partizánok ellen indított razzia kiterjesztése során magyar katonai alakulatok az 1941 tavasza óta visszafoglalt Bácskában (Újvidéken és környékén) etnikai alapú tömeggyilkosságot követtek el, amelynek körülbelül 3300-3800, főként szerb és zsidó nemzetiségű polgári személy esett áldozatul, de voltak közöttük magyar nemzetiségűek is. Erről persze nem szívesen beszélünk, mint ahogyan az Ukrajna területén elkövetett gazságainkról sem… Mindez nyilvánvalóan nem változtat azon, hogy milyen árat fizettünk a Donnál, de én akkor is elmondom, az emlékek felsorolásától keserű szájízzel ugyan, hogy legyünk magunkhoz végre őszinték. Tanuljunk az elkövetett, tíz- és százezrek életét követelő történelmi-politikai hibákból (azokból, amelyek akár tőlünk néhány száz kilométerre zajlanak ma is), és induljunk végre új lappal a jövő felé, és ne felejtsük el, amíg élünk: a nacionalista ideológia drága, nagyon drága volt, az ma is, és ha nem vigyázunk, sokba kerülhet a jövőben is. Én másban hiszek. Abban, amit az írásom elején rögzített sorok folytatásában a szekszárdi Garay János már 1846-ban papírra vetett:
„Csak törpe nép felejthet ős nagyságot,
Csak elfajult kor hős elődöket;
A lelkes eljár ősei sírlakához,
S gyújt régi fénynél új szövetneket.
S ha a jelennek halványul sugára:
A régi fény ragyogjon fel honára!”
Csötönyi László
