AUGUSZTUS 20. – MAGYARORSZÁG ÜNNEPE

Szent István király napja az egyik legrégebbi magyar ünnepnap, a keresztény magyar állam alapításának és ezeréves folytonosságának emléknapja.

Uralkodása idején István még augusztus 15-ét, Nagyboldogasszony napját avatta ünneppé, erre a napra hívta össze Székesfehérvárra a királyi tanácsot, és tartott törvénynapot, élete végén ezen a napon ajánlotta fel az országot Szűz Máriának, majd 1038-ban ezen a napon halt meg. Az ünnep dátumát Szent László király tette át augusztus 20-ára, mert 1083-ban VII. Gergely pápa hozzájárulásával ekkor emeltették oltárra I. István relikviáit a székesfehérvári bazilikában, ami szentté avatásával volt egyenértékű.

Bátaszéken is ünnepeltek a Nagyboldogasszony Plébániatemplomban szentmisével és ökumenikus szertartás szerinti kenyérszenteléssel. Az ünnepi alkalmon dr. Bozsolik Róbert, Bátaszék Város polgármestere mondott beszédet:

Tisztelt Jelenlévők!

Őszinte örömmel köszöntöm Önöket nemzetünk kiemelkedő ünnepén!

Minden ünnep egyfajta kettős természetű hagyomány: egyszerre érezzük benne a maradandóságot, valamiféle örökséget, amit elődeinktől kaptunk, és érezzük benne a változást is, mindazt, amit a hagyomány éltetői, a mindenkori utódok tesznek hozzá az ünnephez.

Minden bizonnyal nem én vagyok az egyetlen, aki úgy érzi, ez az idei augusztus 20. még különlegesebb, mint a korábbiak. Különlegességét egyrészt a véletlennek köszönheti, hiszen a vírus okozta következményekből adódóan szinte először ünnepelhetünk együtt. Valóban hosszú hetek, hónapok óta első alkalommal érezhetjük magunkat a szó legszorosabb értelmében szabadnak. Mert bár a szabadság alatt sok mindent érthetünk és értettünk, így szabadság az is, ha egy közös cél érdekében összejöhetünk, együtt lehetünk és ünnepelhetünk.

De különleges ez az idei ünnep egy időbeli egybeesés miatt is, hiszen ebben az esztendőben emlékezik a nemzet a trianoni békeszerződés aláírásának 100. évfordulójára. Ezért aztán az idei ünnepen talán még erősebben átélhetjük az összetartozás erejét és fontosságát itt a Kárpát-medencében, amelyik szorosan összefonódik Szent István személyével, az ő jellemével és államalapító művével. Hiszen az az elemi gondolat, hogy lennie kell egy erős, független és gyarapodó Magyarországnak itt, a Kárpát-medencében, az ő álma volt. És ez az az álom, amelyet nemzedékek magyarjai – köztük mi is – megörököltünk.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

Kellő alázattal és történelmi távlatból szemlélve Szent István napja mindig is a magyarságunk megbecsülésének, a saját magunk erejéből való boldogulásunknak az ünnepe volt. Hiszen első királyunk jelleme, jelleméből fakadó apostoli és államalapító tette minden korban arra emlékeztetett bennünket, magyarokat, hogy a honfoglaláskor földekre, legelőkre, vizekre, hegyekre és dombokra leltünk itt, a Kárpát-medencében, amelyeken az évszázadok során otthont teremtettünk magunknak. Nemcsak megszereztük azt, amit egy nép birtokba vehet, hanem a hétköznapok verítékes munkájával a magunk képére formáltunk, és ezért mondhattuk és mondhatjuk róla több mint ezer éve, hogy ez a hazánk. Szent István munkássága, az államalapítás ünnepe mindig is a talpon maradás ünnepe volt. És ez a legelemibb siker, a legalapvetőbb boldogság, amit egy nemzet a múltjába tekintve megtapasztalhat.

Éppen ezért Szent István ünnepe – nekünk, magyaroknak – sohasem puszta emléknap volt csupán, hanem a hálaadás napja is egyben. Legelőször Szent László iktatta törvénybe Magyarország első szentjének ünnepét, mert vallotta, hogy hálával tartozunk neki a hitünkért. Majd XI. Ince pápa szentelt ismét ünnepnapot a nevének: hálából a szent király közbenjárásáért, amellyel megsegítette a keresztények török felett aratott győzelmét, Buda visszavételét. És így fonódott össze Szent István napja az új kenyér ünnepével is: amikor az aratók és mi mindannyian hálát adunk ezen a napon az aratás sikeréért, a búzával teli hombárokért, a mindennapi kenyerünkért.

Szent István ünnepe egyben az önbecsülésünk és a hálaadásunk napja is, amelyik azt üzeni mindannyiunk számára – immár évszázadok óta –, hogy boldogságunk, boldogulásunk rajtunk múlik. Igen, rajtunk múlik, hiszen nekünk, kései utódoknak az a rendeltetésünk, hogy megvédelmezzük mindazt, amit Szent István-i útnak nevezhetünk. Tanuljunk más népektől, ugyanakkor őrizzük meg mindazt, ami a miénk, és adjuk tovább nemzedékről nemzedékre! Nekünk is vállalni kell, hogy teszünk valamit a közösségért, hogy megújítjuk azt, ami esetlegesen elromlott a történelem viharaiban, hogy felvállalunk új dolgokat, és azért keményen küzdünk. Ha mi teszünk azért, hogy magyar a magyarnak ne legyen farkasa, ha teszünk azért, hogy ennek a kicsire zsugorodott nemzetnek a belső megosztottsága megszűnjön, akkor újra felhőtlenül együtt örülhetünk az anyaföld adta javaknak, akkor biztosan magyarul fognak beszélni, magyar népdalokat fognak énekelni, magyar néptáncot fognak táncolni a Kárpát-medencében. A mi feladatuk sem lehet más, mint hogy szebbé, jobbá tegyük a ma élő nemzedék életét, hogy tovább építsünk egy kiszámítható, szép és biztonságos jövőt az utánunk következő nemzedékek számára annak érdekében, hogy 50, 100, 1000 év múlva is legyen magyar nemzet, legyen Magyarország, úgy, ahogyan Szent István ezt megálmodta!

Köszönöm, hogy meghallgattak!