NOVEMBERI GONDOLATOK AZ ÉLETRŐL

„Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.”

Juhász Gyula: Consolatio (r.)

Amikor a fákon már csak itt-ott vannak rőt levelek, amikor a gyönyörű ősz szinte észrevétlen megadja magát a sivár és dermesztő télnek, amikor úgy tűnik, a sötétség belopózik a szívünkbe is, november elsején belesikolt az életünkbe az árva költő jajgató zokogása: „Édesanyám, édesanyám, mért nem viselsz gondot reám? Nem viselhetsz gondot reám, koporsó, sír borult reád.”
Valami nagy szomorúság üli meg a tájat, s valami nagy keserűség tölti be a lelkünket. A megszokás vagy az őszinte tisztelet, a megnyugvás vágya és a szeretet, az emlékezés és a vigasztalás vágya…, nem tudjuk mi, de valami, vagy minden a csöndes temetők felé visz bennünket. Gyertyát kell gyújtanunk, virágot kell ültetnünk, könnyeket kell hullatnunk, és emlékeznünk kell, mert november elseje és másodika erről szól. Mindenszentek és a halottak napja, vagy még inkább az emlékezők napja, az árván, egyedül maradtak napja, a kérdéseikre választ alig találók napja. A sírók, a gyászolók, a tehetetlenül szenvedők, a boldogtalanok napja.

Nincs a világon egyetlen ember sem, akinek ilyenkor ne lenne, akire gondolnia, ne lenne, akit siratnia, ne lenne, akiért gyertyát gyújtania, ne lenne, akiért imádkoznia kellene, mert a gyilkos idő, az elmúlás benne van a zsigereinkben, árnyékot von az egész életünk fölé, és azt vesszük észre, hogy az idő múlásával egyre több síron kell gyertyát gyújtanunk.

„Édesanyám, édesanyám…” sóhajt a költő, és vele sóhajtunk, sírunk mi is. Édesapám, édesapám! Férjem, drága férjem! Feleségem, édes feleségem! Gyermekem, drága gyermekem! Drága nagyszülőm, barátom, testvérem! Szegényeim, kik elmentetek, itt hagytatok. Drágáim, kiket elragadott az idő, a betegség, a tragédia. Szeretteim, akik nélkül semmivé vált, megváltozott, árva lett az egész életem!

Igen. Régen volt már, vagy később, de elcsitult bennünk a fájdalom, elcsendesült a göröngyök zaja, megszépültek az emlékek. A szeretet, amelyet a halottaink iránt hordozunk, gondoskodott arról, hogy ők élő helyet foglaljanak el a szívünkben. Lassan, kínzó fájdalmak árán megtanuljuk hordozni az elválás, az elszólítás okozta szenvedést, és megtanulunk nem nélkülük, hanem úgy élni, hogy csak a szívünkben, a lelkünkben, az emlékeinkben vannak velünk. De amikor eljön halottak napja, amikor gyertyát gyújtunk, a hiányuk egyszerre újra feldúlja az életünk rendjét, a sebeink felszakadnak, a könnyeink elindulnak.
Ilyenkor érezzük meg azt, hogy milyen sivár tud lenni az élet, hogy mennyire a halál árnyékának völgyében járunk. Ilyenkor tör ránk a saját halálunk miatti félelem. Ilyenkor feledjük el mindazt, ami szép, jó, drága, mindent, ami öröm, és adjuk át gyakran a lelkünket a szívszaggató fájdalomnak.

Ez a nap erről szól. Emlékezésről, sírásról, megújuló kérdésekről. Gyertyagyújtásról és virágba boruló sírhantokról. De ez a nap ugyanakkor szól a lélek megújulásáról is, a megnyugvásról, az elfogadásról is. A hívő, Istenben bízó ember meghallja a Szentírás szavát: Ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek, mert te velem vagy. Te velem vagy. Te, Istenem, velem vagy. Nem értem, hogy az életemben miért úgy történtek a dolgok, ahogy történtek, de jó, hogy Te velem vagy. Jó, hogy végig fogtad a kezem. Jó, hogy átöleltél. Jó, hogy vigasztaltál, a bajban erőt adtál, és jó, hogy most is megújítod a lelkem.
Bár halottak napján könnyeket ejtünk, és felfokozódnak a fájdalmaink, igenis hiszem, hogy ennek a napnak nem kell rettenetesnek lennie. Lehet ez a nap szép, méltóságteljes, tisztelettel és szeretettel teli. Lehet ez a nap a megértéstől, a hittől, a szeretettől, a szépre való emlékezéstől világos.

Gondoljunk ma szeretettel és hálával azokra, akik e földi világból elköltöztek. Milyen jó, hogy az emlékezetünk még őrzi őket, és így közöttünk lehetnek. De ma gyújtsunk gyertyát azoknak is, akik jeltelen sírban pihennek, akik értünk küzdöttek, és az életüket adták a szabadságért, egy jobb életért.

S ne feledkezzünk meg a még élő szeretteinkről sem! Hiszen velük, értük, együtt éljük az életünket. Szeressük őket úgy, hogy ha eljön a végső búcsú pillanata, akkor ne bánkódjunk amiatt, ahogyan a dolgaink, a közös életünk, az együtt töltött percek, órák és napok leperegtek, és hogy a végső elköszönés másképp is alakulhatott volna.

„Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és azért fohászkodnék, hogy a lelked őre lehessek. Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, szeretlek, és nem tenném hozzá ostobán, hogy hiszen tudod.

Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el. Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túl elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést. Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, sajnálom, bocsáss meg, kérlek, köszönöm, és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz.”

CséeL