Bátaszéken is lerótták kegyeletüket és elhelyezték az emlékezés virágait a Városháza ’56-os emléktáblájánál és a Mansfeld kopjafánál az állami ünnepünkre emlékezők.

„Mondják, hogy az igazi hősök már életükben legendává válnak. Szobrot sem azért emel nekik az emlékezet, hogy kőbe, bronzba merevítve menekítse tetteiket a romlékony felemésztő elmúlás elől. A legendák ugyanis halhatatlanok, jelet hagynak maguk után az életükkel, maradandóbbat a gránitnál: jelképei lesznek mindannak, amiért küzdöttek, a kornak, amelyben éltek. Sorsukban milliók ismerik fel vágyaikat, törekvéseiket, milliók látják meg sikereiket és kudarcaikat. Ezért mondhatjuk el a hősökről, hogy arcuk mindannyiunk arca, ha rájuk pillantunk, magunkat látjuk. Így élnek bennünk, mi pedig – bármilyen furcsán is hangzik – őbennük. Hiszen a hősök sohasem önmagukért vállalják életük legnagyobb próbatételét, hanem a még meg nem született jövőért: értünk.”

Ezekkel a gondolatokkal köszöntötte dr. Bozsolik Róbert, Bátaszék Város polgármestere az emlékező közönséget, mellyen az 1956-os forradalomra és szabadságarcra, ezen esemény hőseire, valamint a köztársaság kikiáltásának 28. évfordulójára emlékeztek.

„Ekkor mondta azt egy nemzet, hogy elég volt. Nem tűr tovább. Megelégelték a zsarnokságot, az elnyomást, a félelmet, a hatalom arrogáns, az embereket semmibe vevő intézkedéseit és kezükbe akarták venni saját sorsuk irányítását. Nem akarták, hogy továbbra is a fejük felett, a megkérdezésük nélkül, döntsenek a sorsukról. 1956. október 23-ától kezdve heteken keresztül igazi hős lett itt szinte mindenki. Hősök lettek tizenéves diákok és felnőtt dolgozók, családanyák és családapák, városiak és falusiak. Hogyan volt ez lehetséges? - tehetjük fel a kérdést. Vajon mi hajtotta őket, mi adta az erőt, a bátorságot ezeknek a hétköznapi embereknek? Vajon mi fűzte-kötötte egybe ezt a béke idején gyakran széthúzó nemzetet? A válasz ma már egyértelmű. Nem akartak többé félelemben élni. Hittek egy jobb élet lehetőségében, hittek egy nemzet szabadságában. A hit és a szabadság utáni vágy lehetett az a kapocs, mely láthatatlanul összekötötte az embereket 1956-ban. Ez a kapocs, bár láthatatlan volt, de mégis oly erős, hogy csak lánctalpak tudták összezúzni. Ha mi 56-ra gondolunk, nem feledkezhetünk meg a saját közösségünk hétköznapi hőseikről sem. Azokról, akik itt szülőfalunkban emelték fel szavukat a zsarnokság ellen, akik úgy érezték, hogy nyíltan, tettekkel a szabadság mellé kell, hogy álljanak. Tiszteletükre és emlékükre áll tábla a Városháza falán, mely hirdeti a hősök és a forradalom dicsőségét. Október 23-a a magyar történelemben többszörösen is az újrakezdés napja, hiszen a mai nap azt is ünnepeljük, hogy 1989-ben e napon a magyar nemzet újra a saját kezébe vette sorsának irányítását és a köztársaság kikiáltásával elindult 1956 hétköznapi hősei által álmodott demokratikus úton. Ez az út nem könnyű, de nem is ígérte senki, hogy az lesz.

Ma, amikor azok emléke előtt tisztelgünk, akik azért áldozták fel karrierjüket, szabadságukat, sőt életüket is, hogy megteremtsenek egy szabad, független, demokratikus országot, akkor eszünkbe kell, hogy jusson, hogy ők már egyszer nemet mondtak a félelemre, a kiszolgáltatottságra, a politikai egyeduralomra. Ha mindezt elfelejtjük, akkor 1956 hétköznapi hőseinek áldozata hiába való volt. Én hiszem, hogy mi magyarok tanulunk a történelmünkből. Hiszem, hogy mi magyarok még egyszer nem követjük el ugyanazt a hibát.”

Az ünnepi köszöntő után a Petőfi Sándor Művelődési Házban két felvonásban láthatták és hallhatták a Forrás Művészeti Egyesület: „Aki a múltba tekint, az a jövőbe lát” versszínházi előadását. A megható történelmi áttekintést ének-zene kísérettel, fotókkal és versekkel színesítve adták elő a budapesti színészek. A megemlékezés méltó ünnepi alkalom volt.