Tisztelt Ünneplő Bátaszékiek!

Október 23-a van. 63 év telt el 1956 őszének eseményei óta. Minden évben összejövünk ezen a napon, hogy emlékezzünk,  a múltnak tisztelettel adózzunk.  Minden évben találkozunk ezen a napon, együtt helyezzük el a megemlékezés zászlóit és virágait, együtt hajtunk fejet. Elbeszéljük a múltat, erőt merítünk belőle, és talán jobban megismerhetjük általa a jövőt is. 1956. október 23. történései ugyanis a jövőnek szóltak, a forradalom hősei  értünk is, Magyarország jövőjéért is harcoltak.

Ezek a hősök nem azt várják tőlünk, hogy kívülről fújjuk az események lefolyását. Nem is azt, hogy név szerint ismerjük őket. Egy valamit azonban joggal várnak: Azt, hogy hűek legyünk elveikhez, az általuk képviselt értékekhez, és tovább vigyük azt a hitet és egységet, amellyel ők a magyar nép jövőjéért áldozták életüket. A történelem már sokszor bebizonyította, hogy a magyar nép különleges erővel és hittel bír, amely ha kell, lerombolja a falakat, megállítja az elnyomókat, elűzi az idegen hatalmat.

63 évvel ezelőtt vér folyt Magyarországon. Diákok, pedagógusok, mérnökök, családapák, katonák, egyszerű emberek vére. Az életüket áldozták a szabadságért, értünk, a jövőért. A szabadságvágy elnyomta a félelmet, az igazságérzet elfojtotta a gyászt. A magyar emberek az egész világnak mutatták meg, hogy az összefogás, az összetartozás ereje, és a haza feltételek nélküli szeretete mire is képes.

Október 23. már nem csak a forradalom emléknapja, hanem ténylegesen a magyar szabadság ünnepe is. Már 1956-ban megfogalmazódott a teljes nemzeti szuverenitás igénye, melyre végül 1989. október 23-ig kellett rá várni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

1956 soha el nem évülő felelősséget rakott a vállunkra: nekünk, a szabad Magyarország polgárainak nagyobb gonddal és tisztább lélekkel kell őrködnünk nemzeti létünk méltósága fölött. Ezért túlzás nélkül kimondhatjuk: aligha van a közelmúltunknak olyan darabja, amelyet annyira átitatott volna a felelősség tudata, érzése, mint 1956 eseményeit, történéseit.

Mitől annyira különleges ez a forradalom? Mi teszi megkülönböztethetővé minden más eseménytől?

Mindenekelőtt az, hogy azokban az októberi napokban a jelent hirtelen maga alá temette a jövő, a mánál fontosabb lett a holnap. Így, 63 esztendő távlatából is látszik, hogy a diktatúrával együtt megdőlt az a mindenkin elhatalmasodó érzés is – amit az elnyomó rendszer tulajdonságaként Orwell találóan így fogalmazott meg:  „A történelem nyugvópontra jutott. Már csak az örök jelen létezik”.

1956-ban kizökkentettük az idő járását az örök jelen állapotából. Kimozdítottuk a diktatúra egy helyben ketyegő óráját.

De miért is annyira fontos ezt kihangsúlyoznunk? 

Mert nincsen következmények nélküli világ.

Azért, mert az akkori diktatúra örök jelenében a hatalom önmagukat mindenhatónak gondoló birtokosai az idő uraiként viselkedtek: kézben tartották a jelent, igény szerint átírták a múltat, és - legalábbis így gondolták – megszerezték a jövőt is. Mindent megengedtek maguknak és könnyelműen nem számoltak a következményekkel. Úgy a politikai gyilkosságoknak, mint a GULAG poklának, az ÁVÓ pincebörtöneinek, a padlások lesöpréseknek a következményeivel.

Ami 1956. október 23-án elkezdődött, az forradalom és szabadságharc volt. A magyar feltámadás lehetőségét rejtette magában, ami világtörténelmet is formált. A felkelést kiváltó okok az 1945-öt követő szovjet megszállásban és ÁVH-s rémuralomban keresendők, melyek a Rákosi-korszakot jellemezték. A kitelepítésektől, a politikai terrortól a szovjet érdekek kiszolgálásáig, a politikai elítéltektől zsúfolásig megtelt börtönökig, a már egymást is irtó pártemberekig.

Tisztelt Ünneplő Közönség!

Az 1947-es Párizsi Magyar Békeszerződés II. fejezetének 22. cikkelye értelmében a megszálló Szovjetuniónak csak annyi fegyveres erő tartására volt joga akkor hazánkban, mely az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonal fenntartásához volt szükséges. 1955. május 15-én Ausztria független, semleges állam lett, és a szovjeteknek el kellett hagyniuk Ausztriát. Reméltük, hogy egy éven belül tőlünk is ki kell vonulniuk.

Nem ez történt.

Ha előkerülnének olyan dokumentumok, melyek azt igazolnák, hogy 56 őszén a szovjetek és kiszolgálóik fegyveres zavargásokat akartak kirobbantani hazánkban, annak indító oka, célja egyértelműen az, hogy a megszálló szovjet csapatok hazánkban maradhassanak.

Moszkvában világosan látták, hogy a lengyeleknél és a magyaroknál válságos helyzet alakulhat ki. A Szovjetunió minden eshetőségre felkészült.  Egy esetleges lázadás leverésére ezért „Iránytű” néven hadműveleti terv is készült.

1956-ban a forradalom és szabadságharcban a barikádnak csak két oldala volt.

Az egyik oldalon a nemzet küzdött a szabadságáért, a másik oldalon azok voltak, akik saját hatalmuk biztosítása érdekében idegen megszállókat hívtak a magyar nemzet ellen segítségül, akikből ezek hű kiszolgálói lettek évtizedeken keresztül.

Európa szívében a magyar nép évszázadokon át Európa védőbástyája volt, és a maga szabadságküzdelmeivel Európa szabadságát is védte. Mégis, amikor ez a kis nemzet a maga szabadságküzdelmeit vívta, a világ bár elismerte, mindig magára hagyta.

Így volt ez 1956-ban is. De ezt nem így tanultuk és nem taníthattuk így évtizedeken keresztül.

Az emlékezést, az igazságot, a múlt valós történéseinek felfedését több, mint harminc évig hol tűrték, hol tagadták, de leginkább tiltották. Az iskolákban, a hétköznapokban, az életben. A legjobb esetben is az elhallgatás, a hatalom számára kényes, ideológiájába nem illeszkedő kérdések szőnyeg alá söprése volt a jellemző. Az önigazolás fontosabb volt az igazságnál. Ezért nevezték ’56-ot is ellenforradalomnak, résztvevőit bűnözőknek. Ez a hazugság illeszkedett a megállított időhöz, az öröknek hitt hatalomhoz. De semmilyen hazugságot nem lehet végtelenségig fenntartani. Ezt sem lehetett. Az akkori események valósága a helyére került. Ma már nem csak célunk, de kötelességünk is 1956 igazi üzenetét, hatását és jelentőségét mindig a szemünk előtt tartani, a felnövekvő generációknak továbbadni: az összefogás, a kitartás, az áldozatvállalás közös célokért elsődleges fontosságúak mindenkor.

S bár József Attila 1936-ban vetette papírra A Dunánál című versét, utolsó sorai a mai ünnep kapcsán, 1956. október 23-ra emlékezve is üzennek nekünk:

"A harcot, amelyet őseink vivtak,

békévé oldja az emlékezés

s rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk; és nem is kevés."

További képtalálat:

https://www.facebook.com/pg/bataszekert.hu/photos/?tab=album&album_id=954518458274569