November 1-jei szeretteinkre emlékező áhítat a református temetőben 

Az emlékező alkalom igéje: Pál első levele a thesszalonikaiakhoz - válogatott versek

1,1: Kegyelem nektek és békesség... 1,9-10: beszélik … hogyan fordultatok a bálványoktól Istenhez, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok, és várjátok a mennyből Jézust, az ő Fiát, akit feltámasztott a halottak közül, aki megszabadít minket az eljövendő haragtól. 2,13: Mi is szüntelenül hálát adunk Istennek, hogy amikor hallgattátok Isten általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje munkálkodik is bennetek, akik hisztek. 3,13-18; 4,1-2: Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt. Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel! Ennek idejéről és órájáról pedig nem szükséges írnom nektek, testvéreim, mert ti magatok is jól tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj. 5,10-11: Isten nem haragra rendelt minket, hanem hogy elnyerjük az üdvösséget a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki meghalt értünk, hogy akár ébren vagyunk, akár alszunk, vele együtt éljünk. Vigasztaljátok tehát egymást, és építse egyik a másikat, ahogyan teszitek is. 5,23-24; 27-28:  A békesség Istene szenteljen meg titeket teljesen, és őrizze meg a ti lelketeket, elméteket és testeteket teljes épségben, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére. Hű az, aki elhív erre titeket; és ő meg is cselekszi azt. … Az Úr nevében hagyom meg nektek, hogy olvassátok fel ezt a levelet minden testvérnek! A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme legyen veletek!

Gyertyagyújtás a felvidéki kitelepítettek -Görcs Péter által Turullal kiegészített- emlékművénél

Kemény Lajos megemlékező beszéde:

Tisztelt Emlékezők!

Prédikátorok könyve 1. rész 4. verse:

„ Egyik nemzetség elmegy, és a másik eljő; a föld pedig mindörökké megmarad.”

Amikor halottainkról emlékezünk, örülni kell annak, ha egy sír körül sokan állnak az utódok közül, hiszen az emlékezők egy családot, nemzetséget alkotnak, és az együttemlékezés erősíti az összetartozás érzését. Azonban gondolni kell azokra a sírokra is, amelyek mellett nem állnak meg, amelyeket előbb-utóbb nem a gondos kezek virága borít be, hanem a természet vadvirágai, ahol a sírköveken elhalványulnak a betűk, vagy az idő múltával a kő is ráborul hantjára elrejtve az ott nyugodó személyét.

Hogy miért nincsenek gondozó, virágot ültető, koszorút kötő kezek, annak több oka is lehet. A gyermek nélkül meghaltak emlékezete alig halad meg néhány emberöltőt. De az idő múlásával a generációk emlékezete is sokat kopik, a nagyszülők sírhelye még él az unokákban, de a dédszülőké már kevésbé. Hogyne volna ez így, ha egy kényszerű történelmi népvándorlás okán egész generációk kényszerültek elhagyni szülőhelyüket, otthagyni őseik sírját szülőföldjük temetőiben. Őket a szeretteik sírjától nemcsak kilométerek százai választották el, de évtizedekig szinte átléphetetlen országhatárok is. Szülők, testvérek haltak meg úgy az 1947-es felvidéki kitelepítést követően, hogy koporsóik felett gyermek, szülő és testvér még egy imát sem mondhatott el, mert egy országhatár választotta el tőle. Lehet, hogy kegyeletüket csak sok év múltán róhatták le hozzátartozóik sírjánál. A családi kötelékekre érzéketlen politikai döntéshozók számára csak vélt nemzeti érdekeik voltak fontosak és nem törődtek évezredes hagyományokkal. Ezek az érdekek később falvak rombolásával, temetők áttelepítésével is igazolták hatalmukat.

A szülőföldön maradottak pedig egyre kisebb területre szorulnak. A hozzátartozók nélküli, gondozatlan sírok köveit igyekeznek megmenteni az emlékezet számára azzal, hogy templomaik udvarába összegyűjtik őket, nehogy kufár szellem áldozatául essenek. Vegyes házasságok, új kultúrák elterjedése segítenek elfelejteni az elődök sírjait. A rohanó világban nem tudnak időt szakítani a sírhely melletti elcsendesedésre, imára.

A felvidékiek kitelepítése csak egy volt azok közül a bűnök közül, amelyeket a világháború utáni politikai rendszerek elkövettek.

„Hiszen bűnösök vagyunk mi mind, akár a többi nép” – írta a költő, és kitelepítés kitelepítést követett. Az emberiség, a népek ellen elkövetett bűnök sorában a kitelepítés olyan szintű, mint a genocídium, a népirtás.

A kollektív bűnösség ideológiájával nem tesz különbséget család és család, ember és ember között, a büntetést kiszabja, és a bűnhődés generációkon keresztül tovább él. A bűnhődésnek olyan fokai vannak, amelyek nem válogatnak korosztályok, családok, műveltségi szintek, vagyoni helyzetek között. Talán a most emlékezők közt is vannak, akik nevesíteni tudnák akár itt, Bátaszéken is a bűnhődések különféle megjelenéseit:

Kezdve a legfájdalmasabbal, mint elmezavarral, öngyilkosság;  a valós vagy képzelt lenézések az új hazában; a mindezekből származó családi bezárkózás, bizonytalanságérzet; a kitelepítés ideiglenességének illúziója – „majd ha hazamegyünk…” – amit én is sokszor hallottam. A vegyes házasságoktól való félelem, a közeledés tiltása, öngyilkosságba, halálba menekülés. Kényszerházasságok vagy elmagányosodás, egykézés.

Mindezek olyan társadalmi bajok, amelyek fertőzés-szerűen terjedtek el a kitelepítettek körében, függetlenül attól, hogy a felvidék mely településéről kellett eljönniük.

Nekem, és a generációmnak – akik már itt születtünk – ez történelem, még ha családi tragédiákkal tarkított is. Nekünk már itt van a haza, hiszen itt nevelkedtünk, itt szocializálódtunk – még ha sajátos módon is, hiszen az óvoda, iskolák olvasztótégelyében felolvadva úsztunk a többi gyerekkel együtt egy közös tengerben, de az otthon még nagyon sokáig sziget volt. Olyan sziget, amely egy más tengerbe vágyott, ezért kultúrájával, tájszólásával az elveszett, régi tengert idézte, plántálta belénk, és egyben akarva-akaratlan gyakran elzárta előlünk az új tengert. A közel hetven éve bekövetkezett kataklizma a mi utódaink számára már tényleg történelem. Nekik nincsenek régi és új tengerek, nincsenek szigetek, amelyek elválasztják őket attól a tengertől, amelyben élnek. Nem látják a könnyes szemeket, amikor Nagysallóról, Szencről, Negyedről, Kismányáról, Udvardról vagy Léváról mesélnek. Ezek a szemek lezárultak és itt fekszenek a számukra kezdetben idegen, de az idő múlásával lassan hazává váló anyaföldben. Emlékezzünk hát rájuk, mindegyikőjükre – akár van a sírjukon friss virág, akár eltakarják nevüket a ledőlő sírkövek, akár az új hazában, akár az óhazában sírtak egymás hiánya miatt.

És ne feledjük a Prédikátorok könyvét:

„ Egyik nemzetség elmegy, és a másik eljő; a föld pedig mindörökké megmarad.”

​forrás: bataszek.net